Napsütéses júniusi reggel volt aznap, úgy döntöttem gyalog megyek a műhelybe. Az új, piros szandálomat húztam fel. Út közben a fák lombkoronáját nézegettem, gyerekleveleik még frissek, élénkek voltak, elvarázsolt a sokféle zöld, élettel töltötte fel a lelkem, mint mindig. Hirtelen a semmiből termett előttem és meg is botlottam abban az aszfalt buborékban, mintha láva fortyogna a talpam alatt. 35 éve a barátnőmmel játszottuk azt, hogy nem szabad rálépni, mert megéget.  Most nem sikerült kikerülnöm. Majdnem elestem, a táskámat is leejtettem a földre, szétgurult belőle az életem a a szélrózsa minden irányába. Van benne minden, ami a túléléshez kell apokalipszis esetén. Hajgumik, sebtapasz, halacska, kulcsok, számlák, blokkok, pénztárca. A lábam fájt, ahogy a beton felsértette. Most nem volt kedvem játszani, mint akkoriban, a tollamért nyúltam, ami a buborék előtt állt meg.  Lehajoltam, hogy felvegyem végre, de egy vékony fénysugár elvakított. Letérdeltem, hogy jobban megnézhessem, mi a csoda lehet ott. Gyerekként találtam csak úgy kincseket a földön, odanéztem és csak ott voltak. Viztől csillogó színes kavics, meg üvegdarab, csigaház, rózsabogár zöld szárnya, de volt, hogy arany nyakláncot találtam a tengerparton a szikák repedéseiben. Boldog kis szarka voltam, akit ámultba ejtett a ragyogás. Most is hevesebben kezdett verni a szívem, de nem láttam semmit. Megérintettem a fényt, először csak egy ujjal, aztán már a tenyeremet húztam át a nyalábon.  Ennek így semmi értelme, hogy alulról süssön a nap. Megfordult a világ, a fent lent. Egész nap másra sem tudtam gondolni, csak a világító buborékra. Alig tudtam a képekkel foglalkozni, annyi kérdés kattogott a fejemben. Megbolondultam volna? De hiszen tudom, hogy mit láttam! Lehet, hogy el kellene mennem szemészetre? A félelem elkapott és szorosan tartott a markában, mint mindig huszonegy éves korom óta. Napközben megpróbáltam elterelni a figyelmemet. Rádió, zenét hallgattam, hangosan énekeltem, de minden olyan hamis volt és a szemem előtt folyton ott lebegett  a ragyogó rés az úton.

Aztán eljött az idő, hogy induljak hazafelé. A mozgás, a levegő segített. Biztosan csak valamiféle káprázat volt. Egyre könnyebbé váltak a lépteim, már jókedvűen csattogotak a szandálok az úton, a félelmem tovaszállt, úgy mentem hazafelé, ahogyan elindultam. És valóban távolról minden úgy volt, ahogy lenni szokott: békés, fakó és szürke. De ahogy közeledtem, megláttam! Ott volt mégis! Szinte kettéhasította a levegőt! Egészen a napig hatolt! Összefonódtak. A szívem hevesebben kezdett verni, a levegőt is kapkodva szedtem. Jöttek szembe az emberek, de csak átsétáltak rajta, mint addig én is bármikor, bárhol.  Mi történik itt? Megálltam és megvártam a férfit, hogy elmenjen mellettem, aztán vettem egy mély lélegzetet és közelebb merészkedtem. Ott volt. Lassan felemeltem a karom és beletartottam a fénycsóvába a tenyeremet, így már a bőrömön ugrándoztak a fotonok. Elképesztő! Leguggoltam, hogy jobban szemügyre vegyem. Innen jól látszott, hogy gyönyörű szivárványos színben játszik, mintha egy prizmán tört volna milliárd darabra. Finoman megérintettem az ujjaimmal az aszfaltot, egy kicsit mintha felpöndörödött  volna a széle, mint amikor a ragasztás kezd elengedni. Amikor a cellux legeslegszéle már nem bírja. Ott bújt ki a fény. Megpróbáltam kicsit megpiszkálni a körmeimmel és legnagyobb csodálkozásomra sokkal könnyebben engedett, mint gondoltam volna. Benyúltam az aszfalt alá, mintha puha gyapjú lett volna,  bent volt már a teljes kézfejem. Káprázatosan puha, meleg, finoman bizsergető érzés volt, mintha simogatná a bőrömet valami. Megfeszítettem az izmaimat, azért egy nagyobb darab aszfalt megemeléséhez, több erő kell, de hirtelen megrepedt minden körülöttem és a földkéreg egy része a tenyereimen pihent. Mintha egy hatalmas szem formájú bejáratot nyitottam volna, ami körberagyogott és hívott. Mintha lehámoztam volna egy darabot a Földből. Egy pillanatra megdermedtem, mozdulni sem mertem. Minden érzékem maximumon működött. Láttam, hogy autók mennek el mellettem, mintha ott sem lennék, gyalogosok lépték át a rést, csak mint mindig, még magasabbra sem kellett emelniük a térdüket. Döntöttem. Megnézem, mi tárult fel előttem.

Gyerekként imádtam locsolni az udvaron, én voltam a vízmester. Néztem, ahogy a lemenő nap fényében szikráznak a cseppek, ahogy a szomjas föld sietősen magába szippantja. Tudtam, hogyan tudok szivárványt csinálni, figyeltem, ahogy a kiáramló víz kesztyűként öleli körbe az ujjaimat és imádtam a vízsugarat hullámoztatni. Ez jutott akkor is eszembe. Csak most a Földet hullámoztattam, mert kíváncsi voltam mozdul-e tovább is a kéreg. Mozdult. Hegyekkel, autókkal, otthonokkal, kertekkel, fákkal, tavakkal, folyókkal, kórházzal, gyárakkal, buszokkal, felnőttekkel, gyerekekkel együtt a magasba emelkedett és szilárdan megállt ott, ahol elengedtem. Már nem értem el, csak álltam a bejárat szélén tágra nyílt szemekkel.  Előreléptem. Hirtelen könnyű lettem vagy inkább könnyed. Minden izmom elernyedt, olyanok is, amikről nem is tudtam, hogy meg vannak feszülve. Az arcomon mosoly terült szét, a gyomrom felengedett, leszakadt rólam minden teher, mintha otthagytam volna a bejárat előtt. Átjárt a szabadság érzése. Kinyílt a tudatom és olyan dolgokat  fogadtam be, amikről addig csak álmodoztam, megláttam azt is, amit magam elől zártam el addig vasajtókkal, a félelmeim feloldódtak, rájuk mertem nézni. Ez a meleg jó volt, belülről áradt kifelé, körülölelt, védelmezett, korlátokat tört át, gondolatok, félelmek váltak hirtelen semmivé. Láttam óriási fákat magam körül, hallottam a bogarak neszezését az avarban, hallottam egy messzi tóban csobbanó csukát, láttam egyszerre az összes virág színét, éreztem az illatukat, magamba szippantottam mindent és mindenkit. Kápráztak az érzékeim. Szabad voltam végre. És akkor egy gyöngyház színű ösvény rajzolódott ki előttem. Elindultam bizalommal, hittel, szeretettel rajta. Ahogy haladtam előre csak úgy magától szétvált előttem a világ, mert mindent meg akart mutatni magából. A következő lépés után a kapunkban találtam magam. Eltűnt a fényesség, a különvált burok, a kertben voltam. De velem maradt a ragyogás, ami most is körülöleli az almafákat, a fenyőket, a nyírfákat, a füvet, az epreket, a földet, mindent. Szebben szól a feketerigó, szeretem a kapu nyikordulását, szeretem az életem,  hálás vagyok érte, megköszönöm minden nap a pillanatot, amikor megláttam a kis fénysugarat. Ha körbenézek a kertünket látom, a városunkat látom, az országunkat látom, a Földet látom, de most már ragyog. Hazaértem.

Mintha, egy három dimenziós matricával burkoltuk volna le ezt a csodálatos bolygót. De már egyre több helyen enged el  a ragasztás. Tudom.