A ház

 

Megígértem és be akarom tartani. A lelkemre kötötte, hogy tartsam meg, azt mondta, majd legfeljebb kiadjuk és lesz belőle egy kis pénzünk. Amikor  elmeséltem neki, azt mondta teljesen hülye vagyok, hogy ebbe belementem, és szemétség a részéről, hogy ilyen kötöttséget rakott a nyakamba. De mit tehettem volna, amikor olyan fontos volt neki? Azt sem tudtam mire mondok igent, csak láttam rajta a megnyugvást, hogy úgy lesz, ahogy ő szerette volna. Hát akkor legyen! 
Három órája ülök az autóban, már csak 15 perc és ott vagyok, nem tudom mi vár rám. Bevallom őszintén félek, mert elhanyagoltam, de egyben kíváncsi is vagyok, mert emlékszem mennyire szerettem itt lenni gyerekkoromban. Éjszakánként, amikor a csend úgy nyomta a fülemet és olyan hangosak voltak a tücskök, majd megsüketültem. A fura kis zajok, amiket normálisan meg sem hallottam, pedig lehet hogy jó lenne tudni, ha egér garázdálkodik bent, vele nem szeretnék együtt élni. Sem tücsökkel. Sem legyekkel. Sem békával. Sem skorpióval, sem kígyóval. De ha túl nagy a zaj, ami kintről szűrődik be, nem biztos hogy meghallom őket. Magamat sem nagyon. Inkább hangosabbra veszem a rádiót vagy a Tv-t, hogy elnyomja azt az folyamatosan beszűrődő zúgást, így még inkább süketté válok.

Mindig olyan megnyugtató volt ott lennem és már akkor elkezdődött, amikor csak beszéltünk róla. A várakozás, az utazás izgalma, a megérkezés, aztán amikor magamba szippantottam a kő, a víz, a föld, az erdő illatát. Semmihez sem fogható. Hazaértem. 
Lassan megérkezem, befordulok az úton és ott áll előttem a domb tetején magányosan, elhagyatottan. Kopáran. Üresen. Áll. Hirtelen megüti a fülem a csend, nem számítottam rá, elcsendült minden. Nagyon régen jártam itt utoljára. Minden zárva. A kerítés óvón veszi körbe a területet, ütött - kopott fehér festése már a múlté. Sok helyen a rozsda annyira megette, hogy finoman megmunkált ívei, kacskaringói letöredeztek róla.

Kinyitom a nagy kapuszárnyakat, hogy be tudjak állni az udvarba. Az ismerős mozdulatok, megint visszalöknek a múltba egy pillanatra. Szalad elénk kipirulva, mosolygósan, aprón. Haja göndör fürtökben vette körül az arcát, karja széttárult és magához húzva szorosan megölelt.  Könnyek gyülekeznek a szememben. Eszembe jut, milyen régen sírtam már. Idejét sem tudom. Kiszáradva élem a mindennapjaimat a zajos világomban. Itt, most a fények, az illatok a régiek, de tudom elmúlt egy időszak, lezárult. Meghalt. Patakokban folynak a könnyeim, a mellkasomat markolássza az elmúlásom miatt az önsajnálat. Élek, most. Érzem, hiszen fáj az újratalálkozás. A bűntudat, hogy elhanyagoltam és a semmivel össze nem hasonlítható érzés, a melegség, az itt vagyok végre, ami szétárad a testemben. Szeretettel ölel át az a régi emlék, amitől a vasmarkom enged kicsit. Elkezdek kipakolni a csomagtartóból. Hoztam magammal néhány cuccot, ki tudja meddig maradok. Talán örökre. Megsimogatom  az öreg fákat az út mentén, ahogy cipelem be életem apró darabkáit a házba. Megsimogatom a ház falát is, érzem az elmúlt időket, onnan hozom a válaszaim egy részét, a még fel sem merült kérdéseimre. Furcsa, de inkább megkönnybbülést érzek.
A kulcs kicsit lötyög a zárban, de működik, sebaj majd kicseréltetem. Óvatosan nyitom az ajtót, a benti levegő azonnal az arcomba csap. A félhomályban és így üresen olyan más, hol van a fény, az élet belőle? Megint egy villanás. Ott tüsténkedik a konyhában, süt- főz,  sürög-forog, izzik körülötte a levegő, követhetetlenül. Egy darabig próbálkoztam vele, hogy felvegyem a ritmusát, hátha tudok segíteni, de képtelenség volt, így hát feladtam. Ellát, gondoskodik, intézkedik, hoz-visz, ömlik rám a szeretete, pedig nem is kértem, sőt volt hogy terhes is volt már. Kérlek hozz be négy-öt répát, ott van leghátul a ribizlik előtt. A zöldet odaadhatom nyusziknak? Persze. És már futok is.
Minden olyan meleg és puha, becsukom a szemem, hogy újra érezzem. Hazaértem.  
És úgy döntök nekivágok. Pedig végig ott volt bennem, elmehetek vissza az életembe, ha akarok, bármikor. Döntöttem, maradok. Tudom, itt akarok lenni és tudom, itt megtalálom, amit olyan régóta keresek. Végigjárok, aprólékosan megfigyelek mindent, megérintem a bútorokat, a falakat, az ajtókat. Az ujjaim otthagyják nyomukat a porban, feltárva régi fényüket. Olyan szép minden! Hogyan is felejthettem el, milyen sokat jelent itt lennem. Csak itt lehet lennem. Csak itt. Semmi másnak nincs értelme számomra. 
Aztán megrázom magam, mert ami volt, szép volt. Itt vagyok és ez a lényeg. 18, 48, 78, 118 ...mindegy, hazataláltam és végre újra érzem, élek! 
 Kitárom az összes ablakot, ajtót, hogy szabadon átjárja a friss levegő. Meglebbennek a függönyök, a pókhálók, gazdáik a beáradó fénytől riadtan menekülnek a repedésekbe, bútorok alá, mögé, fölé. A huzat felkapja a port az ágyakat takaró plédekről is, örvénylik a fénycsóvában, ami az ablakokon át sávokban világítja meg a szobát. Eszembe jut, hogy a felső emeleten is kinyitok mindent, szaladok fel a lépcsőn de az elém táruló kép megbénít, mozdulni sem tudok, csak folyik belém a látvány, egy üresen kongó kancsóba. Ebben a korai órában, amikor csak súrolja a nap a földet, elém tárul a teljes táj. A kékek és zöldek összeérnek, csak imitt- amott törik meg a fehér habos hullámok a képet. A barna törzsek óriásokként fúródnak az égbe. A hatalmasra nőtt zöld fűben mellkasig érő réti virágok virítanak, mindenféle színben. Mindig is csodáltam Jóisten művészi tehetségét, ahogyan harmóniát teremt a zöldekkel pirosakkal, lilákkal, narancsokkal, sárgákkal, kékekkel. Minden pont úgy jó, ahogy van. Érzem már mozdulhatok, kinyitogatom a fent is az ablakokat, ajtókat, hagy járjon át minden rejtett zugot, rést az élet. 
Kifutok az udvarra, hogy onnan nézzem meg. Nyitva áll és büszke vagyok rá. Minden kijöhet, ami már nem akar bent lenni, most van lehetősége minden bezáródottnak elhagyni a házat, nyújtózkodva áramlik is kifelé, aminek már nincs bent helye. 
Kezeimben, vállaimon, hátamon a takarító felszereléssel állok és kíváncsian figyelem, ahogy egyre könnyebb leszek. Aztán kicsit előrébb billenek és bátran elindulok, hogy portalanítsam, kimossam és lemossam, fényesítsem, szeretettel gondoskodjam róla. Helyet csinálok valami újnak.

Sosem kellet volna elhagynom. Örülök, hogy hittem neki.