- A megbocsátást választom, elkísérsz?

- Persze. És ha fájni fog? Ha gyötrődni fogsz? Ha azt sem tudod mit keresel ott, akkor is?

- Igen, most ezt szeretném.

Együtt indulnak útjukra. Belevetik magukat a csodába, amit az életüknek hívnak.

 

- Oli, készen vagyok, indulhatunk.

- Még nem száradt meg a hajam.

Anyu ott áll felöltözve, kisminkelve, tűsarkúban az új ruhájában. Ő varrta magának, nagy műgonddal. Olyan szépre varázsolja mindig azt a darab anyagot. Nagyon szereti, ha belemerülhet a gép zakatolásába, amikor a tű fel - le mozog, pörög a cérnaorsó és hangosan kattognak az alkatrészek, hangosabban, mint a saját gondolatai. Segít neki a zaj, hogy elnyomja a benne szólót. Teljesen beleveszik a színekbe, formákba, a vonalakba, ilyenkor legszívesebben semmit sem hall. A tűre koncentrál, ahogy szép sorjában lyukakat üt az anyag testén, egymás után. Megtervezi, felrajzolja, kivágja, összetűzögeti, összevarrja. Napokig görnyed a gép fölé, még most is látom magam előtt, bent a kisszobában. Az öröme amikor passzol, amikor úgy áll, ahogy azt szerette volna, ahogy elképzelte, semmivel össze nem hasonlítható. Ő keltette életre az anyagot. Egyedül ő. Most is gyönyörű az új ruhájában, amit a 40. születésnapjára varrt magának. Testét simogatóan öleli körül a könnyű, krémszínű muszlin.  Nyakának ragyogó, arany szegélye, olyan mint egy vékony lánc, kiemeli karcsú vállait. Valamelyik divatlapban látta egy fiatal nőn ezt a ruhát és tökéletesre álmodta meg magának. Mindent aprólékosan megtervezett, aztán megvarrta, emlékszem rá. Így állt ott és várt. Nagyon készült erre a napra, szíve mélyén tudta, a forgatókönyv ugyanaz lesz, mint eddig. Ha fehéret mond, akkor ő feketét, ha alacsonyat, akkor ő magasat, ha meleget, akkor neki a hideg lesz a jó. A remény azonban egy csillámló ezüsthidat mutatott neki. Boldogan készülődött, talán majd ma, másképpen lesz. Már ott kellene lenniük és apám, akit annyira szeretett, azóta is ott ül, a harmadik csikket nyomja el a hamutartóban, amit Zakopánéból hoztak együtt és várja azzal a csakazértis türelemmel, hogy száradjon a haja. Hol maradt el az a régi szép világ? Mit keresnek itt? Vajon bennük is felmerültek mélyről a válaszaik a kérdéseikre, csak nem hallották meg? Vagy azt sem tudták, hogy hallgatózniuk kellene?

Mosogatok éppen, amikor az emlék átcikázik a rajtam, össze is rándulok tőle, a simaizmok akaratlanul mozdulnak a gyomromban. Tehettem volna értük, ha tudom akkor mindazt, amit ma? Meghallottak volna? Figyelem, ahogy a habos víz körbeöleli az ujjaimat és elviszi a lefolyóba a feltoluló érzéseimmel együtt.  Aztán eszembe jut, harminc évvel ezelőtt a Duna sodró folyása vitte el ugyanígy Kulcsnál. Anyu barátnőjének a telke egészen a partig ért. Csak lesétáltunk a kert végébe és ugorhattunk is be. Még most is érzem a talpam alatt a vizes homokot és a víz illatát is, mesés! A levegő telis-tele élettel! A part menti fűzfák buja zöldjén röhögcsélve vágtunk át anyuval. Hirtelen mélyült itt a víz, bár egészen a szélén álltam, így is a csípőmig ért. Előttem a széles, zöldesbarna folyó selymesen hömpölygött,  magával sodorva ágakat, fatörzseket, hajókat, életeket. És akkor belevetettem magam. Teljes erőből úsztam az árral szemben, mégis negyed óra múlva, húsz méterrel lejjebb másztam ki a partra. Pedig akkortájt még javában edzettem. Úsztam, félelem nélkül. Nem gondolkodtam, egyszerűen csak csináltam a dolgom, bármi volt is. Akkor éppen az, hogy kiemelem a karom, a fülem mellett előrenyúlok, közben fordítom a fejem, hogy levegőt vegyek, majd a kézfejem csobban a vízben, húzom el a hasam alatt, fújom ki a levegőt és kezdem előről. Mindent,  őszintén mindent levett rólam a víz, könnyűnek éreztem magam és szempillantás alatt messzire sodorta tőlem az összes rossz érzést, ami keresztül kasul átszőtte az életemet.  Azt sem tudtam, hogy megtörtént, csak már a könnyebbség érzése maradt velem, a mellkasom mintha kitágult volna. És ez számított. Ezért imádtam annyira. Mert amikor ilyen erős a sodrás, csak az úszásra tudtam koncentrálni, hogy egyáltalán levegőhöz jussak, hogy életben maradjak. Az életemre figyelés. A Duna csak tette a dolgát, folyt a medrében és esélyt sem adott másra, csak magamra tudtam figyelni. Húzni és levegőt venni. Húzni és levegőt venni. Ez szabadított fel mindig, hogy a saját életemre koncentráltam, hogy kijuthassak a partra. Én meg azt hittem, csak úgy beugrottam pancsolni egyet!

Beleugrott anyu is a testébe, de nem volt a bőrén érezhető, eszeveszett ellenállás a világ részéről, nem is vette észre, hogy csakis és kizárólag, minden körülmények között az ő életéről van szó. Hanem eszébe jutott mindenféle más. Az anyukája életéből, apám életéből, az én életemből, a testvérem életéből, Mariann néni életéből, a barátaik életéből a munkatársai életéből, Éva néni életéből, a boltos nő életéből, akit az iskolából ismert, Laci bácsi életéből, Pintyő néni életéből, Feri életéből, Kati életéből, az országunk életéből, a világról, az univerzumunkról. Egyszóval mindenfelől és meg volt róla győződve, hogy pontosan tudja is mit kellene csinálniuk, hogy könnyebb legyen nekik. Így azonban elterelődött a figyelme a sajátjáról, a legfontosabbról: önmagáról. Hogy önmagán könnyíteni tudjon. Kell az erős sodrás, hogy észrevegyük végre, hogy hol kezdődik az életünk? Kell küzdenünk, hogy azt érezzük, élünk? Vajon belesimulhatunk az életünkbe? 

Igen.

Csak állt és várt egyre tehetetlenebbül. Figyelte azt a zöldbe burkolózó kupacot a fotelben és nem értette. Szabad választása volt, hogy vele maradt. Vajon tudta, hogy bármikor szabadon választhat mást is? Mit nem látott?  Azt a csodálatos, ragyogó, szeretettel teli nőt, aki ő maga volt, biztosan nem. Nincs a víz könnyebbítő sodrása, ami leszaggatta volna a felesleget és utat mutatott volna önmaga felé, ami életben tartotta volna, csak a dühe maradt vele és ez volt, ami szétfeszítette belülről. Észrevétlenül adta át az életenergiáját.

Mindig úgy vártam, hogy lelépjenek és elvigyék végre magukkal ezt az egymásnak feszülést. Minden mozdulatuk csak távolabb sodorta őket önmaguktól, egymástól és így persze tőlünk is. Aztán egyszer csak nem bírta tovább, hogy a szeretete nélkül éljen. Pedig mi mindannyian szívből szerettük, de ez nem volt elég. Talán még nem volt itt az ideje, hogy megtudja. Amikor anyu elment, apám azt hitte beleőrül, azt mondogatta cserbenhagyta. Kicsit talán tényleg - átmenetileg - megbomlott a világa. Aztán lassacskán, az elfogadással jött létre újra. Azóta már biztosan megbeszélték.

- Sikerült?

- Igen.

- Örülök!   

- És most a szeretethez?

- Naná, hogy benne vagyok! Ugorjunk fejest!

Néha felvillannak, máskor meg eltűnnek. Ha csak egy pillanatra is lehunynám a szemem, ha csak pislognék, tudom elhinném, hogy csak képzelődöm. Mozdulatlanul állok, hogy minél tovább megmaradjon ez a tünemény. Könnyeimben úszik már az egész szoba, pislognom kellene végre.  Tudom, mindig itt vannak körülöttem, velem élnek, súgnak, támogatnak, ölelnek. Szeretnek. Eddig csak éreztem, de talán mert annyira szerettem volna, hát most látom is őket. Ott, meg ott, ott is. Hihetetlen gyorsak. Itt vannak mind a ketten, olyan szépek! 

Az egésznek nekem csak így van értelme.