Harmincas évei elején járó, elegáns, szőke nő, tökéletes, karcsú idomokkal. Lábán bokalánc csillan, fürdőruhájához illő fekete-fehér csíkos, hatalmas kalap, drága napszemüveg takarja el arcának nagy részét. Hullámos fürtjei, súlyosan hullanak a vállára. Kezében cigaretta parázslik. Szinte kapaszkodik bele, egyiket a másik után nyomja el. Körmein a zselé friss, makulátlanul fényes. Ül a sziklán, csendesen szemlélődik. Néha furcsa, elrévedő mosolyra húzódik a szája, még a felcsapó hullámok vízcseppjei sem billentik ki ebből a béke állapotból. Befelé figyel.

Egyedül van, egyedül a dobozos sörével. Mint egy nagy piros felkiáltójel a képben, zavaróan feszít az alumíniumdoboz. Szinte fáj a jelenléte. Lehet, hogy ő is egy azok közül a nők közül, akiket a párjuk kitett itt néhány hónapra és csak havonta látják egymást?

 

Vagy nem.

 

Negyvenes, festett szőke nő.  Minden harmadik héten ott ül a fodrásznál és kedélyesen elbeszélgetnek néhány órát, míg tökéletes lesz a szín. Örömöt okoz neki, ha azt látja végül, amit szeret. Olyankor béke van benne. A bokáján a lánc kicsit megtört, megigazítja. Itt él a közeli kisvárosban, az egyik fagyizóban pultosként dolgozik. Ma szabadnapja van. Ráfér, már négy napja tizenkét órázik, amióta szezon van, beindult az üzlet. Kijött magába szívni a fényt, a meleget. Azon töpreng, micsoda hülyeség, hogy aki ennyire fagyos mint ő, miért is dolgozik ilyen helyen. Mert jól fizet, szereti ezt a kisvárost, itt született, itt akar élni. Minden nap sportol kicsit, nem viszi túlzásba, csak átmozgatja magát, ettől olyan formás a teste. Hisz a mértékletességben. Gyalog jár minden nap a munkahelyére, negyven perc az út.

A sör? Kint áll a napon, megmelegedett már. Ujjával elkap egy, a doboz oldalán lefutó, cseppet. Majd később eldönti akar e bódulni, szétkapcsolódni..

 

Vagy nem.

 

Harmincas évei végén járó, napszőke nő. Bio hajfestéket használ, maga festi, néha segít neki a férje is, addig is együtt vannak és beszélgethetnek. Három kisfiú édesanyja. Ruganyos, sportos, nőiesen izmos testét a csemetéi tartják karban. Azért hetente kétszer eljár futni is, csak felkapja a cipőjét és már indulhat. Érdekes, hogy amikor már bújik bele, valami mélységes nyugalom szállja meg. Önmagával tölthet 45 percet. Most is megkérte a férjét, vigyázzon kicsit a fiúkra, amíg ő a sziklából és a napból is magába szívja a meleget, hogy amikor újra találkoznak körbeölelhesse vele őket. Amikor elkeni magán a naptejet, hozzáér a bokaláncához, amit  a legnagyobb fiától kapott múlt hónapban a születésnapjára. Mosolyog.

A sörösdobozt egy fiatal srác hagyta a parton, míg bement úszni.

 

Vagy nem.

 

Negyvenvalahány éves, szőke nő. Ha jobban megnézem, lehetne akár huszonvalahány is, kicsit törődött. Vékony alkatú, talán túl vékony is, törékenynek tűnik, a csípőcsontja szúrósan jár előtte. Két hónapja engedték ki a pszichiátriáról. Nem bírta a zakatolást, szétkapcsolt, hogy túlélhessen. A bokalánccal magát ajándékozta meg, a szabadságára emlékezteti. A doki azt mondta, most már rendben lesz. Ő is érzi az erőt végre magában, de a tapasztalás az övé maradt. Meg a családjáé, akik kívülről nézték végig és most remegnek érte, látja a szemükben. Mellette állnak, de neki túl szorosan. Kijött, hogy egyedül lehessen kicsit a gondolataival, önmagával, hogy hallja végre a fényét. Tudja, hogy csak jót akarnak neki, de magának kell megtalálnia, mi a legjobb számára.

Két kicsi gyerek egy sörösdobozzal, rákokat fog. Aztán elengedik őket.

 

Vagy nem.

 

Negyvennyolc éves, szőke, egyre könnyedebb nő. Kíváncsiság van a szemében. Befelé figyel, sugározza a békéjét, amivel még nincs is teljesen tisztában maga sem. Valami átbillent, tudja, hogy ugyanazt az életet éli, mégis teljesen másnak látja. Érzi már, hogy itt van valami más vagy  több? Mindenesetre valami új tapasztalás. Szeret egyedül lenni a gondolataival. Érdeklődéssel figyeli, hogy megnyugtatja, amit a magányosságában talál. Finoman megsimítja a bokaláncot, amit a férjétől kapott csak úgy tavaly. Idén pedig elment. Csodálkozás csillan a szemében, hogy a rossz érzései valahol a láthatár szélén járnak már és hiába hívja őket, hogy belesimulhasson az érzésbe - mint eddig mindig - egyre csak távolodnak. Tudja az eszével, hogy egyedül lenni rossz, félelmetes, de ő békességet érez csak, akármennyire is próbálja, már nem megy semmi ugyanúgy. Omlanak le falak, dőlnek össze templomok, egyre szabadabbnak érzi magát. Figyeli mi zajlik körülötte, mosolyra húzódik a szája, elmerül önmagában. És ez így van jól.

 

Vagy nem...

 

Az öböl túloldalán egy hatalmas mandulafenyő nagyot reccsenve, derékban kettétörve a vízbe borul. Éppen senki nem volt alatta. Máris fél tizenkettő van. Szedelődzködöm: táska, naptej, kőpuhító, papucs, jóérzés. Minden megvan, indulhatok.