Hol volt, hol nem volt, amikor a Nap volt az apám, a Hold az anyám, boldogan éltünk megszámlálhatatlanul sok csillag testvéremmel. Szeretettel nevelgettek bennünket. Apám, hogy mindig kerüljön étel az asztalunkra, korán kelt, megmosakodott és ment dolgozni földjére. Szeretett kint tenni-venni, figyelni, hogyan növekedtek keze nyomán a növények, fejlődtek napról-napra állatkái. Anyám örömét lelte abban, ha csak csendben szemlélt bennünket játék közben, hallgathatta beszélgetéseinket. Örömmel meséltünk el neki mindent, ami aznap történt. Legszívesebben kertünk hatalmas almafáján szerettem üldögélni. Felmásztam a legfelső ágára és onnan fürkésztem az eget. Különösen az a kékben, zöldben ragyogó golyóbis izgatott, amit anyám Földnek nevezett. Sokszor mesélt nekünk az emberek szeretetéről, jóságáról, tévelygéseikről. Kicsi szívem nagyon vágyott rá, hogy megismerjem őket. Egy napon, látom, hogy néhány helyen elhalványodtak színei. Mintha szürke pöttyöket szórt volna rá a felfröccsenő sár. Elhatároztam hát, odamegyek és megnézem mi történt. Megkértem anyámat és apámat, engedjenek el.

- Boldogan, gyermekem, nagyon szeretünk téged. Láss világot, ismerd meg milyen embernek lenni. Kívánjuk, találd meg örömedet földi életedben és várunk vissza! -  így engedtek utamra, szorosan magukhoz öleltek, megcsókoltak. Apám befogatott aranyosan ragyogó hintójába, vett egy hatalmas lélegzetet és egyetlen fújásával a Földre küldött.

 Repeső szívvel vetettem bele magam új életembe, mintha csak egy kristálytiszta vizű tóba ugrottam volna. Ahogy közeledtem, a szürkeség inkább kéknek tűnt már, a foltok felhőknek látszottak. Micsoda nyüzsgés, pezsgés van itt! Rögvest szívembe zártam ezt a kavalkádot. Akkor estem rabul csak igazán, mikor megéreztem az illatokat, megláttam a színeket, meghallottam a hangokat, megízleltem azt, ami körülvett. Abban a szent pillanatban el is felejtettem előző életemet. Legnagyobb örömöm, újdonsült szüleim voltak, fiatalok, szépek, szívük csordultig telve szeretettel. Nagyon szerettem őket. Édesanyám, édesapám simogató keze gyógyír volt mindenre. Életem mégis akkor lett a legboldogabb, mikor megszületett a kisöcsém, első társam ebben a játékban. Azonnal a legjobb barátok lettünk, senkit nem ismertem, aki olyan bátor lett volna mint ő. Megküzdött még a Tizenkétfejű sárkánnyal is!  Néha ugyan láttam szüleim szemén átsuhanni egy-egy árnyékot, de annyira elbűvölt az élet, nem tudtam betelni vele, hogy nem figyeltem fel rá.

 Lassan megtanultam, merre menjek, kihez forduljak, mit csináljak. Még csak emberpalánta voltam, de észrevettem, hogy a bennem lakó szeretet okozta a legnagyobb örömöt. Az élő természet úgy elbűvölt, hogy képes voltam naphosszat az erdőt járni, bogarakat, madarakat figyelni: hogyan élnek, mit csinálnak, miközben tették, amit tenniük kellett. Ki mondta nekik, hogy így tegyenek?

 Egyszer aztán iskolából hazafelé tartva, találkoztam Bánattal, nem mutatkozott be, csak átsuhant rajtam. Egy kisgyerek volt, de azt, amit addig az emberekről hittem, szempillantás alatt füstté változtatta. Láttam azt is, hogy míg sétált, akihez csak hozzáért megfakultak színei, megroggyant a válla és mintha elvett volna fényéből is egy darabot. Minél többször érintette meg őt, annál fakóbb lett. Mélyről felderengett egy ismerős érzés. Aznap éjjel álmomból sírva ébredtem, de anyu ölelő karjaiban megnyugvásra leltem. Azt éreztem segítenem kell, hogy láthassák mások is azt a sok szépet, amit én. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy békességet, örömöt hozzak a körülöttem élők életébe. Azonban észrevétlenül már számomra sem ragyogott úgy a kék, a zöld, a vörös, a sárga is megfakult.  Bánat láthatatlanul beköltözött az én szívembe is. Beengedtem és ha már ott volt, minden kis zugba befurakodott, minden porcikámat átjárta. Már elhittem anyunak is, apunak is azt, amit a világból láttak. Szürke fátylat húztam a lelkem köré. Néha- néha felvillant ugyan a fény, de volt, hogy nem is vettem észre, volt, hogy elfordultam tőle. Felnőttként kezdtem élni. Ahogy távolodtam magamtól, távolodtam másoktól is. Zárkózottabb, félelemmel telibb lettem.

 Teltek múltak az évek, felcseperedtem. Egyszer csak rés támadt a szürkeségemen és fülig szerelmes lettem. Sokat ábrándoztam róla, de ami történt, minden képzeletemet felülmúlta. Valahonnan legbelülről indult enyhe fuvallatként, majd utat találva őrült táncba kezdett, hogy végre szabadon szállhasson, így kötve össze minket körforgásában. Lángra lobbantunk mindketten. Ebből a tűzből született három gyönyörű lánykánk, akiket a Nap simogató öleléssel vett körül mindig. Nagy szeretetben nevelgettük csemetéinket. Mikor azonban figyelmemet újra a körülöttem élő világra fordítottam, összeszorult a szívem.

 Egy éjjel álmomban különös helyen jártam. Egy csodálatos kertben, hatalmas almafán üldögéltem és az eget kémleltem. Láttam a Napot, a Holdat, a csillagokat olyan közelről, ha kinyújtottam volna a karom, megérinthettem volna őket. Láttam, ahogy a Föld meseszerű kékes-zölden ragyogott a napsütésben, de hirtelen egy nagy fekete madár jelent meg, árnyékot vetve mindenre. Reggel, mikor felébredtem tudtam végre: újra látni szeretném azokat a ragyogó színeket. Szívem, lelkem vágyakozott utánuk. Azt gondoltam, ha megtalálom a madarat tisztán láthatok majd. Folyton-folyvást kerestem, minden alá bekukkantottam, mindent elolvastam. A világ minden táján jártam, meghallgattam a  legbölcsebb embereket, mégis úgy éreztem, a színek egyre csak halványulnak, kezdtek már eltűnni, a madár pedig egyre nagyobb lett. Már majdnem feladtam, de annyira erős volt bennem a vágy, hogy újra lássam, azt amit 10 évvel korábban, hogy egy hirtelen jött érzéstől megálltam és úgy döntöttem várok. És vártam. Igazán nem is tudtam mire. Csak vártam és elkezdtem figyelni. 

Napfelkelte előtt ébredtem. Ha kérdésem van mindig ez történik velem, dühosen mászkáltam a lakásban, aztán a könyvvel, amit éppen olvastam, bekuckóztam a fotelbe. És akkor történt. A nap első sugara, ami a kétrétegű ablakon keresztül vetült a falra, a szivárvány minden színében pompázott. Olyan gyönyörűnek láttam, a szívem megtelt szeretettel, örömmel, azt gondoltam, ezt meg akarom örökíteni, hogy mindig emlékezzek rá, ezért elfutottam a fényképezőgépért, amit néhány hete vettünk csak. Akkor történt, amikor a kezembe vettem. Szerelembe estem újra. Ez volt amire olyan sokáig vártam! Felszállt a köd, a színek kitisztultak, a vonalak határozottabbakká váltak, szellősebb, letisztultabb lett a világ. Miután a kezembe veszem, minden pillanat varázslat lesz, mert kapcsolódom önmagammal, a titkos részeimmel és kimondhatatlan öröm annak a lánynak lennem, akivé akkor válok. Szabad, szilaj, alkotó, befogadó, ölelő, szerető, biztonságot adó, símogató, színes. Ez az öröm varázsol el. 

A kék, a zöld, a piros, a narancs, a sárga, a lila mind újra tisztán tündökölnek. Már tudom, mindig is így volt, csak megkértem Bánatot, hogy homályosítsa el, amit én nem akartam látni. Csak segíteni akart nekem, hogy lássam magam végre annak, aki vagyok. 

Ma, amikor eljön hozzám valaki, leteheti Bánatot a küszöbön, körülnézhet és amikor elmegy, újra felveheti... ha még akarja. Tudom, egyre többen vagyunk, akik ismét tiszta színeinkben ragyogunk.

Erről eszembe is jutott egy régi történet, amit még a dédanyámtól hallottam.