​

 

 

 

 

 

 

A legkisebbem minden este megkérdezi: Anya, te hol szeretsz lenni legjobban? Talán apu hirtelen halála ijesztette meg, látta, ahogy egyszer csak eltűnünk vagy annyi idős már, hogy elhiszi, vége lehet. Ezért alszik most rosszul. Állandóan felébred, nyugtalan, sír. Emlékszem ugyanennyi idős lehettem, szinte mindig anyu mellett találtam magam reggelente. Azt álmodtam vagy képzelődtem - mert mintha az álom és ébrenlét határán lebegtem  volna -  hogy anyu temetésén állunk a gödör szélénél és szívszaggatóan zokogok. Sírva is ébredtem, igazi krokodilkönnyekkel, csordultig telve félelemmel. Nem mertem elmondani senkinek, mert mi lesz, ha valóra válik. A picike? Ő el meri mondani. Amikor este elcsendesedünk, úgy érzi mi eltününk és egyedül marad. Mondtam neki, jöjjön közénk aludni, ha ez megnyugtatja. Jön is. Minden egyes éjjel. Hallom, ahogy csattog a kis talpa a padlón. Így én nem alszom. Azért ezt-azt megpróbálok, esti felhőlebegést, csak mert hátha… miközben vezetem az úton és el kellene merülnie önmagában, na pont akkor kérdez vissza! Csak a biztonság kedvéért, csak hogy el ne aludjon, mert tudja, hogy akkor kimegyek a szobájából és egyedül kell küzdenie a szörnyeivel. Mindig ugyanazt válaszolom neki. Lebegni.

 

Két sirály száll el a magasban felettem. Simogatva borzolja a szél a bőrömet. Fekszem a víz tetején mozdulatlanul, úgy ahogy mindig is szerettem. Ringatva simogat, ölel. Mennyire vágytam rá mindig és milyen sokáig féltem megtenni! Libabőrös vagyok. Hallom a szívem dobbanásait, az életet a testemben. Mintha ott lennék beékelődve  a horizontba, kimetszve egy rena formájú darabot az égből és a vízből. Azt hiszem már kislányként is ezt szerettem, ahogy belenyomódik a testem a vízbe és súlytalan vagyok, ahogy körbeölel és fenntart, miközben felveszi a formámat, mint egy csak számomra kialakított pihenőhely. Ha megmaradna  a nyomom, másnak már nem lenne olyan kényelmes. Csak lélegzem és lebegek. Beszívom a levegőt, kiemelkedem a vízből, kifújom és süllyedni kezdek. Beszívom és kifújom. Be és ki. Lassan, ritmusosan. Ez a fel-le mozgás simogat, ölel magához, borzolja az érzékeimet a végtelenségig minden alkalommal. Egyszerűen szeretem. 

Tudom, van egy pont ameddig kifújhatom a levegőt és még a felszínen maradok, ha többet engedek ki, elsüllyedek. Itt egyensúlyozom, ezen a ponton és tudom, érzem, hogy meddig mehetek el. Így viszont mindig marad bent egy kis elhasznált levegő. Kiüríteni nem tudom teljesen, mert elsüllyednék, így aztán kicserélni sem tudom frissre, viszont a felszínen maradok. Jólesőnek tűnik ez a mozdulatlanság, múlt és jövő között! Érzem már, hogy nem tudom ezt sokáig így csinálni, szükségem van friss levegőre, hogy teletöltsem a tüdőmet. Egyre kevesebb az oxigén a véremben, a lábaim, a karjaim, az ujjaim, a fejbőröm kellemetlenül feszülnek. Döntök. Félek még, de hagyom magam. Elsüllyedek. Máris alulról látom a víz felszínét és el is tűnt a nyomom, ennyi volt! Mennyire szép képet rajzol ez az új perspektíva, csak ezért megéri kicsit fuldokolni. A légbuborékok, amik elhagyják a tüdőmet, szivárvány színűek. Gyönyörű! De itt a pillanat, el kell indulnom felfelé. Könnyebben mozdulok, mint hittem. Elrugaszkodom  és máris újra a felszínen vagyok. Számomra is hihetetlen, de van kedvem mozdulni. Az első volt csak nehéz.  

Lélegzem és úszom. Beszívom a levegőt és hosszú, akarattal végtelenségig nyújtott, lassú tempóval merülök bele, figyelem, ahogy az ujjaim között folyik a víz. Lent kifújom, a buborékok csiklandozzák a halántékom, majd kiemelkedem, most a lecsorgó víz simogatja az arcomat. Beszívom és kezdődik előről. Végtelen nyugalom. Szikrázó, hosszú csíkokat fest a napfény alám, látom ahogy a kézfejemet is körbeöleli. Elvarázsol, olyan mintha megérinteném a fényt. Akkor, ott elmerülök valamiben, talán egy már elfelejtett múltamban, nem tudom, lehet, hogy csak képzelődöm. Valóságosnak tűnik és szeretem is az érzéseket, amik felmerülnek bennem. Nincs idő, nincs én, nincs semmi és minden van. A víz köt össze magammal. Képek tűnnek fel. Jó volna, ha itt lenne velem Picike is!

Látom a fejem felett repkedő madarakat és magamat kívülről. Látom, milyen gyönyörű vagyok hosszú, fekete hajammal, két méter feletti, magas, izmos, arányos, ruganyos testemmel, bronzbarna bőrömmel. Úsztam és most csak lebegek, mert itt szeretek lenni. Párás nehéz levegőt szívok be, tele az erdő, a tenger illatával. Hallom, ahogy beszélnek hozzám a fák, a virágok, suttognak a gyökerek. Tudom mihez nyúljak, mit, hol találok. Mintha belelátnék az ősi tudás hatalmas tégelyébe. Ebből ragyog ki mindig az, amire szükségem van éppen. Kiúszom a partra, felöltözöm és egy erdei ösvényen mezítláb vágok neki az útnak. Közel a kunyhóm, egy távolabbi tisztáson áll, elkülönülten a kis közösség házaitól. Szükségem van a csendre, hogy halljam az erdőt. Egy nő alakja rajzolódik ki az ösvényen,  egy kisgyerek is van vele. Ismerem őket, az egyik halász életpárja. Elmondja mi bántja és ahogy rám néz,látom a reményt a szemében, hogy bízik, hisz. Tudja. Felállok, letépek, összedarabolom, famozsárba teszem, összetöröm, pépesítem, majd kézzel a kicsi szájába teszem. Kicsivel később már nem is fáj neki. Örülünk …és vége, újra kiemelkedem és beszívok, alámerülök és kifújok, közben lassan húzok. 

Az öböl végére érek és azon gondolkodom, hogyan forduljak, amikor hirtelen jön és már túl is vagyok a bukón. Régen csináltam már! Újra alámerülök, de most már akarattal maradok tovább, hogy kiürüljön minden, ami menni szeretne, aminek nincs helye bennem. Igen, tényleg kell, hogy néha kipréseljek minden levegőt a testem minden apró kis sejtjéből, hogy azt higgyem mindjárt megfulladok, hogy észrevegyem végre, milyen közel is van a felszín. Már tudom, csak élet van, a többi illúzió.

Mondom tovább a felhőlebegést, míg el nem alszik a picike. Még fogja a kezem, békésnek látszik, de csak ő tudja a látóhatáron mi közelít felé. Kap egy puszit, óvatosan felállok, kiosonok és már tudom. Holnap beteszek egy ágyat az enyém mellé, csak míg meg nem találja, amit keres. Ma éjjel pedig jön, hozzámérinti a lábát vagy kezét, csak a biztonság kedvéért, hogy megvagyok e.