Szárnyra kap
Felerősödött, kinőttek repülőtollai, a legmagasabb fa, legfelső ágán csicsereg egész nap és majd eljön a pillanat, amikor önálló életet kezd a kis rigó, aki tavasszal kiesett a fészkéből. Megtettem érte mindent, ami tőlem telt. Tegnap szabadon is engedtem. Megint kattintottam. Vége.
Egy kisfiú bóklászott a szúrós búzatarlón. Reggel még lengedezett az érett aranykalász, mostanra cséplésre várt a szérűben. Egész nap dolgozott ő is, segített a szüleinek betakarítani a télire való gabonát. Lábait összevagdalta az elszáradt növény levele, szára. Az egyik ló, mikor már úgy gondolta eleget húzta az igát, belecsípett jobb felkarjába, csak hogy tudomására hozza, elég volt mára. Mégis annyira szerette látni a dombok mögött elvesző napot, hogy gyorsan magához vett egy szelet tejfölös kenyeret és rohant, nehogy elszalassza a narancsos eget. A tejfölt nagyanyja vitte reggel a piacra, csak maradt belőle egy egész csupornyi azt hozta haza, most abból merít egy nagy kanállal. Általában ő is ment vele, de ma más dolga volt. Örült neki, nem szeretett ismeretlen emberek között lenni. Mikor hazaért már sötétlett az ég, anyja korholta, hogy meg sem mosdott, pedig nővére és húga már készülődtek a lefekvéshez, igyekezzék ő is. Szerette anyja dorgáló hangját, kisütött belőle szeretet és a remény, hogy majd neki könnyebb lesz az élete. Megsimogatta sötét kis buksiját és küldte, hogy még húzzon tiszta vizet a kútból a lovaknak. Míg engedte le hosszú kötelén a vödröt, eszébe jutott a Tanár úr, aki gratulált neki az utolsó iskolai napon kitűnő bizonyítványáért. Nagyanyja is eldicsekedett mindenfelé, hogy az ő unokája a legokosabb kislegény a környéken, biztosan pap lesz majd belőle.
- Ugye kis lelkem, pap leszel, ha nagy leszel?
- Az bizony mama!
A tanító, éles eszű, kiemelkedő gyereknek látta, ezért elment még a szüleihez is, hogy rábeszélje őket, az ország egyik legjobb gimnáziumába járassák szemük fényét. Messze esett tőlük Pécs, ez okozta számukra csak a fejtörést. Édesanyjának fájt, nyomott a mellkasa feltörő érzelmeitől, mégsem mutatta a tanító előtt, csak nyelte könnyeit, befelé zokogott, hogy hát miért is nem jó az ő fiának a közeli városka gimnáziumában, hiszen itt is megtanulhatja amit kell? Édesapja, akinek szemei nyíltan megteltek könnyel, majd lecsordult az orra melletti árkon túl, le egészen a szájzugig, csendesen elfogadta. A tanító váltig bizonygatta, hogy a kis Misinek így lesz a legjobb. Szívük megszakadt, immár sokadszorra életük során.
Szófogadó fiú volt, szeretve tisztelete dolgos, nehéz sorsú szüleit, de erre, halála pillanatáig emlékezett. Úgy érezte cserbenhagyták, már nem szeretheti senki a világon. Annyiszor suhant át fején ez a gondolat, hogy később el is hitte, mintha csak ez lenne a valóság, így lett egyre visszahúzódóbb. Anyám mégis abba az eltitkolt, elzárt részébe szeretett bele, azt hiszem ő látta annak, akinek apám magát talán sosem. Abba a zárkózott, titokzatos, fájdalmas fiúba, aki minden figyelmét az iskoláira összpontosította, hogy ne hallja zakatoló gondolatait. Kitűnő bizonyítvánnyal végezte el mindet. Nem akart már pap lenni. A lány is, akit élete párjául választott, mindenben ellentéte volt szülei kívánságának. Neki viszont az életet jelentette. Akkor. Még egyszer, utoljára meghallotta szíve suttogását.
Egy egerészölyv vágott át előttem, egészen közel szállt a kocsihoz, felriadtam. Ráléptem ugyan a fékre, de a madár már kecses ívben irányt váltott és eltűnt a kis erdősáv zöld lombkoronájában. Milyen gyönyörű állat! Jó ég, azt sem tudom hogyan kerültem ide! Az utóbbi 15 kilométerre nem is emlékszem! Belesüppedtem valami jóleső érzésbe, puhán körülölelt, cikáztak a gondolataim. Aputól jövök a kórházból. Rossz így látnom őt, ahogy engedi el élete fonalának szálait. Egyiket a másik után, már csak a múltjába simulva tölti napjait. Megkérdeztem tőle, de azt mondja nem fél, azt mondja, nincs mitől. Látom rajta a békét, ami nem a beletörődésé, hanem a tudásé.
Tulajdonképpen évekkel ezelőtt kezdődött. Szeretni akartam őt az én szeretetemmel, látni a saját szememmel. Aztán egyszer csak megtörtént. Mintha csak ott lettem volna időn, téren átgázolva, hogy jelen legyek élete egyik legmeghatározóbb pillanatában.
Nyár volt még, de az esték egyre hűvösebbek lettek, eljött a költözés pillanata. Apja felcsatolta motorbiciklije hátuljára csomagját, hogy elvigye az állomásra fiát, ahhoz a vonathoz, amely új élete felé repíti. Összekaparta benne lakó szeretetének minden darabkáját, elvonva feleségétől, lányaitól, hogy el tudja engedni szeretett fiát jobb sorsa felé. Tudta hogy így lesz.
Apám egyedül állt lehajtott fejjel a járdán a virágokkal teli kis előkertben, szívta magába a rózsák illatát, figyelte a kis poszméheket a szemet gyönyörködtető legénykék körül dongani. Lecsorgott az első könnycseppe magáért. Eddig is sírt már, csak dühből, most marcangolta az önsajnálat. A tanító tehet mindenről, aki rábeszélte őket, hiszen honnan is tudhatná mi jó neki, bárcsak sosem találkoztak volna, bárcsak rosszabbul tanult volna, bárcsak…de tudja, mennie kell.
Állok a zöld kapu előtt, kezem a kilincsen, háttal áll nekem, idáig érzem bánatát. Lenyomom és az nyikorogva, de könnyedén nyitja a kis kaput. Hátra sem néz, minek hiszen úgysem lát. Odasétálok hozzá, megsimogatom fekete buksiját, magamhoz ölelem, biztosítom róla, hogy midig vele leszek, vigyázok rá és szeretni fogom őt. Tudom, hogy érez engem, hamarosan nekivág az útnak.
Ő 68 éves, én 40. Egy szempillantásnyi idő alatt változott meg minden. Kinyílt a világa és rávetült az enyémre, abba szeretettel belesimulva, így végre megláthattuk egymást, annyi év után. Már hallom őt és azonnal meglátom Bánatot is, aki minden zugba befészkelte magát. Csordultig van vele. Átadott egy kis csomagot nekem, hogy könnyítsen magán, ami bennem azonnal feloldódott. Megvárom türelemmel míg bezárul benne az űr, amit maga után hagyott és aztán csak mesél és mesél és mesél, anyuról sok szeretettel, szerelemmel. Szüleiről, gyerekkoráról, Istenről, a hitetlenségéről, régi barátokról, öcsém és családja szeretetéről, új párjával közös utazgatásaikról, a határban lengedező kalászokról, a szabadság érzéséről, félelmeiről, amik szorosan tartják. Érzelmes ember, könnyen elfutja szemét a könny, de megtartja magának feltörő érzelmeit, mint édesanyja. Hallgatom szeretettel, figyelemmel. Hiszen tudom már, csak erre van szüksége tőlem. Ő is figyel most rám, szeretettel.
Mint amikor közeledett elröppenésének pillanata. Elengedett mindent és mindenkit itt a Földön. Lelke üzent a hintóért, csak adott még nekünk egy kis időt, hogy el tudjunk tőle búcsúzni. Ott, akkor megértem, hittem róla valamit, de ez mind csak az enyém volt. Ő tényleg minden tőle telhetőt megtett, amit csak tudott, talán többet is. Látom most őt és próbálok közelebb érni hozzá, megölelem, úgy igazából, de csak hagyja magát, kimondom hangosan, hogy szeretem, de ő már nem tudja. Nagyon rozsdás az a lakat, ahová tizennégy évesen bezárta ezt a részét és már nincs ereje megreparálni, hát így hagyja.
Majd legközelebb már máshogy indul neki az életnek. Szeretni, ölelni fog szívből, mert már tudja, amíg önmagát nem szereti, hogyan is tudná megmutatni, engem mennyire szeret.
Szeretettel tiszteletben tartom a döntését.