Amikor kicsi voltam még magas, szikár ember volt a dédnagyapám és a Börzsöny erdeiben barangolt nyolcvan évesen is. Makkot vetettek irtásokon, facsemetéket gondoztak, ritkították az aljnövényzetet, hogy szabadon növekedhessenek a magoncok. Ő volt az erdő gondozója, jó barátokként nagyokat hallgattak együtt. Mi, zsivajos dédunokák néha hangosabbak voltunk, mint amit szeretett, olykor bottal is megkergetett minket. Hol egy fa ágán, hol az utca végén találtunk menedéket és virgonckodtunk. Még szinte hallom, ahogy fáradt hangján szid bennünket, az "elszemtelenedett, tiszteletlen, túl hosszú pórázon nevelkedett korosztályunkat, ha az ő fiatalságában, valaki így viselkedett volna, szíjat hasítottak volna a hátából". Pedig tudom, szívből szeretett minket. Egy régi-régi szemüveget hordott, ami csak azt mutatta neki, hogy számára ismeretlen, új utak nyíltak és ez szorongással töltötte el. Ő is egy volt azok közül, akik azt látták, hogy rossz útra tévedtünk. Talán féltésből volt. Aztán ott voltak a tanáraink is, akik azt szerették volna, ha a szabadidőnk minden percét tanulással, hogy mindig napra készek legyünk. Mert ha közepesen teljesítettünk vagy rosszabbul, akkor rögtön a "túlságosan szabadjára engedett nemzedék, akikből nem lesz semmi"-t hallgattuk lehajtott fejjel. Annak a szemüvegnek régóta ugyanúgy működő alkatrészei vannak. Magam akkor döntöttem másképp, amikor egyszer megkértem a lányokat segítsenek kicsit a kertben rendet tenni. Mivel sokadik hívásomra is csak ímmel-ámmal mozdultak, feldúltan meséltem arról, hogyan címereztünk, fattyaztunk, szedtük a málnát, ribizlit, kapáltunk paradicsom- és paprikaföldeken nyaranta, törtük a kukoricát ősszel. Ők meg egy kis gazolásból ekkora ügyet csinálnak?! Dühös voltam. Csak egy pillanat volt, azt sem tudom honnan termett ott, de egyszer csak ott volt minden emlék, érzés, hogy én mennyire útáltam ezt nyaranta, ennyi idősen. Csinálnom kellett, mert tudtam, apámék iskola előtt még megetették az állatokat is, sőt miután hazaértek estig dolgoztak a szüleikkel, tették amit tenniük kellett. Tétlennek, lustának éreztem magam és rettenetesen szégyelltem, hogy eszembe jut usziba menni inkább. Ezért mentem és csináltam. Most viszont láttam magam a lányaimban és éreztem minden porcikámmal amit ők. A dühöm szempillantás alatt semmivé lett.

11 óra elmúlt, hazafelé tartok a városból. Ácsorognak, padon, támfalon ülnek a fiatalok és beszélgetnek, cigarettáznak, nevetnek, lazulnak, nagyon harsányak, segít rajtuk biztosan az a néhány üveg sör is a kezükben. Csak pillanatokra látom őket, de az utcai lámpa fénye megmutatja őket. Általános iskolások, szép kis gyerektestük van még, amit felnőttnek szeretnének mutatni. Megjegyzem a képet. Aztán amikor legközelebb egy csapat negyven körüli nővel töltöm az estét, alig beszélünk másról mint arról, milyenek a mai fiatalok. Hallgatok. Szomorúan dühös, tehetetlen embereket látok magam körül. Ismerős az érzés. Mert milyenek is akikről beszélgetünk? Tiszteletlenek, lusták, nem hallagtnak az okos szóra, cigiznek, isznak, drogoznak, hajanlban járnak haza, nem értenek a szóból, nem érdekli őket a tanulás, a tudás megszerzése, nem olvasnak könyvet, csak a kütyüket nyomogatják, szemtelenek a tanárokkal, nagyszájúak, egyre többet engednek meg maguknak… mintha már hallottam volna ezt valahol. Kikről is beszélünk? A gyerekeinkről ? Időutazás. Már látom a szemüveget. 14-15 éves lehettem amikor punk frizurám lett, nem színes-taréjos, azt azért nem mertem volna, csak szolidabb punk. Mikor hazaértem anyunak tetszett, apu kicsit rövidnek találta. Mama rögtön előállt a véleményével, amikor meglátott. Én pedig meghallgattam, hogy " bezzeg az ő korában a lányok ilyet nem mertek volna tenni, jaj, mit szólnak majd a fiúk, a szomszédok, a tanárok, a munkatársai... A mostani fiatalok - 30 éve mondta! -  lázadnak, azt hiszik ismerik már a világot, tiszteletlenek az idősebb, tapasztalt korosztállyal szemben, majd meglátom, ha annyi dős leszek, mint ő, mennyire örülnék a jó tanácsainak, ő maga is így van vele. Persze - és ezt már zötykölődve nevetve mondta - ezt ő is csak most tudja, hatvan körül". Aztán legközelebb újra levágattam, mert nekem nagyon tetszett. Most szívesen hallgatnám, de már hazament. Ezen gondolkodtam, miközben felváltva, egymást túllicitálva beszéltek. Aztán megkérdeztem, nem mi teremtettük e nekik ezt a világot olyanná amilyen? Hogy ők ebben csak boldogulni próbálnak, megérteni a mi "felnőtt" dolgainkat? Bevallom kicsit szomorú lettem, ahogy eszembe jutottak azok a gyerektestek a lámpa fényében. Most így néhány év elteltével tisztább a kép magammal kell kezdeni. Visszavennem a felelősségem és tennem, hogy másolhatóvá váljak nekik, a kis hajtásainknak.

Hol kezdjem? Valamikor régen,  Pestről hazafelé a buszon, azt hiszem Ercsi határában, láttam egy megtépázott hirdetőtáblát. Leszakadt már a fele a téli eső és szél miatt, de egy része tisztán kivehető volt. ….segíts magadon……és akkor beégett valahová mélyre, a tudatom legmélyére: Segíts magadon Isten is megsegít! Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy felszabadítsam magamat és a gyerekeimet is a gondolataim alól. Hogy tanulhassak tőlük. Hiszen ők tükrök nekem, azt mutatják meg sok szeretettel, amit látnom kell önmagamról. Ha tetszik amit látok, örülök, ha nem, akkor meg kell keressem, magam hol tudok változni, hogy ők is tudják a titkot, hogyan változzanak, kinyílhassanak és megélhessék végre az életüket úgy, ahogy az nekik jó.

Mit tanultam? Hogy lássam önmagam a cselekedeteikben. A legfelszabadítóbb tanulást kaptam tőlük, a figyelmem fordítsam mindig magamra, mert bármit is látok magam körül, csak a saját életemen tudok változtatni.  

Tisztelet. Önmagamat kell tisztelnem, hogy megértsem mit is jelent mások tisztelete. Tiszteljem magam annyira, hogy úgy éljek, ami számomra örömöt okoz, hogy másoknak is ezt az örömöt tudjam adni. Ehhez meg kellett találnom, az életem mely területén hiányzik a tiszteletem, önmagammal szemben.

Szemtelenség. A szeretet, az elfogadás hiánya. Azt a nagy feladatot vették a  nyakukba, hogy megmutassák a mi generációnknak, hogy szeretetlenségben, ítélkezve élünk, eltávolodva önmagunktól. A tanulás? A köldökömre nézek és őszintén válaszolok, valóban annak szeretem magam aki vagyok? Nem akivé tettem magam, hanem ha szabadon megélhetném önmagam, őt szeretem? Mert ha önmagamat nem szeretem, hogyan is tudnék másokat és hogyan fogadhatnám be mások szeretetét? És akkor láthatom meg csak, hogy mindenki szabadon úgy éli az életét, ahogy azt maga választja minden pillanatban. Mert szerintem is, a szabadságunk abban áll, hogy minden pillanatban választhatunk .

Alkohol, cigaretta, drog? Bár magam nem élek egyikkel sem, mégis a világunkban jelen van, tehát felelősségem foglalkoznom ezzel, mert látom. Látom, hogy a könnyebb élet útja, a gyors szabadulás módja a zakatoló gondolatok alól. A média ontja magából, hogy a békés, együtt töltött pillanatokat csak ezek társaságukban élhetjük meg igazán. Itt az ideje, hogy ezeknek a pillanatnyi könnyebbedést hozó, az egész-ségünket apró darabonként romboló dolgok helyett találjunk valamit, ami végigkíséri életünket, örök könnyebbedést hoz,  valamit ami az egészségünket építi. 

Nem ért a szóból? Vajon ez mit mutat számomra? Mit tanulhatok ebből? Magam kinek a szavából nem értek? Hol vagyok én értetetlen másokkal? Ha a gyerekem ezt szeretené mutatni nekem, ha ezt látom benne, hol van az én meg nem értésem?

Milyennek szeretnéd látni a gyerekedet? Mert azt magadban kell megkeresned és megmutatnod neki a cselekedeteiden keresztül, hogy másolhasson. Mit kívánsz annak a kis csöppségnek, akit a karodban tartottál még mázasan, aki hatalmas szemeket meresztett rád, amikor először pillanthatott meg? Mit tükrözöl te neki? Látod őt a te legcsodálatosabb részedként? Tudod, hogy ő valósítja meg a te gondolataidat? Minden szeretetével téged választott tanítónak és ők is legfontosabb tanítóink. Nem lenne itt végre az ideje, hogy felnőjünk ehhez a feladathoz? Bármelyik pillanatban választhatunk mást. Most. Most is. És most is. Akár most. És most?

Szorítást érzek a torkomnál, ha azt hallom, hogy a mai fiatalok milyenek. Az utcán sétálva, a buszon, egy szülői értekezleten, egy találkozón, tanári előtt ácsorogva, véletlenül elkapva a szavakat. Milyenek lennének? Olyanok, mint mi magunk. Irányítást kívülről váró, céltalan, önmagunkkal tiszteletlen, az élettel szemben alázat nélküliek, kifelé néző, ijedt. Változott a világ? Nem. Olyan mint mindig, reagál a mi változásainkra, fejlődésünkre úgy, ahogy azt választottuk. Egy élő, szeretettel körülölelő létezés, ami mindenét rendelkezésünkre bocsátja, hogy boldogok lehessünk, mert nem minősíti a választásainkat, csak nekünk adja, amit kérünk tőle. Nem tetszik, amit magunk körül látunk? Válasszunk mást. Ennyire egyszerű lenne? Igen. Nem a vezetőinknek választott és a mögöttük ködbe burkolózók által mutatott életet, akik a médiumokon keresztül küldik a képet, hogy milyen is a megfelelő élet számunkra - vagy inkább számukra -  hanem végre azt, amit mi látunk jónak, önmagunknak. A gyerekeink csak kicsi Renáták, Vencelek, Nórák, Attilák, Csabik, Csillák, Gellértek, Dettik, Kekék, Gáborok, Kriszták, Mariannok, Bildik, Borik, Kareszok, Tibik, Ebik, Évák, Janik, Zsoltik, Zolik, Ildik, Ádámok, Évák…csak mi vagyunk. Ők azt a képet mutatják, amit mi gondolunk magunkról. Nem tetszik? Gondoljunk közösen valami mást!  Nagyon szeretném, annyira nagyon, hogy szétfeszít belülről, hogy lássuk mind, teremtő képességünket. Találjuk meg, hogyan tudjuk olyanná tenni a körülöttünk létező világot, amilyennek mi magunk szeretnénk látni. Tegyünk végre önmagunkért, a gyerekeinkért. Mit adnál a húszéves önmagadnak most, hogy a saját életét élhesse? Add azt oda a gyerekednek. Hitet önmagában, hogy mindig megvalósítsa, amit szeretne? Szeretetet? Önmaga szeretetét? Mutassuk meg nekik, hogyan kell ezt csinálni.

Ha ránézek arra a tizennégy évesre, aki az éjszakát kint tölti az utcán, mámorosan alkoholtól, drogtól, cigarettától és ettől azt hiszi boldog, látom a felnőttet mögötte, akik ugyanígy érzik magukat. Összezavarodva, kétségbe esve, dühösen. Ítélkezhetek felettük? Nem. Tudhatom mi másoknak a feladata? Nem. Azt is látom már, hogy egyes-egyedül, csakis magamon tudok változtatni. Ne légy elégedett az elvégzett munkáddal, ha a gyerekedre nézel és örül a lelked, mert örömödet leled benne. Nézz rá más gyerekekre is és figyeld meg mit látsz. Figyeld meg jól, mit gondolsz közben és tedd fel a kérdést : Ez a tükör miért mutat mást rólam? Szépen kérem lássuk meg, hogy csak tükröt mutatunk általuk, önmagunknak. Lássuk meg amögött a gyerek mögött vergődő szülőt, aki önmagával nincs rendben.  Csak szeretettel nézzünk mindannyiokra, mert tanítást hoztak nekünk. Ha megértjük mit, elpárolog és azonnal más utat választhatnak maguknak. Meglehet, ezúttal már a sajátjukat.

Hiszen mindannyian gyerekek vagyunk. Gyerekek, nagy-gyerekek, dédgyerekek, ükgyerekek, ükükgyerekek…és így tovább, egészen Ádámig, Éváig.